Sipos Lóránd kiállítása elé...

"De van, aki lát közöttünk, / és szurokba hempereg és meggyújtja magát, hogy azok is lássanak: / kétségbeesett világosság, eleven fáklya! Páran rámutatnak: 'Ni, a bolond, / szurokba mártotta magát és elhamvad, / ahelyett, hogy menteni segítene.' / Mások kiáltják: 'Az ő fényénél látunk!' / és még gyorsabban húzzák - vonják a törött lomokat." (írta Weöres Sándor a XX. századi freskó c. írásában)

Minden városban, településen találhatók ilyen tiszteletreméltó "fályák", reneszánsz emberek, maguk is helyi jellegzetességek, akik megszállottan kutatják lakhelyük szellemi és tárgyi rekvizitumait, minden apró emléknek alaposan utána járnak, a maguk módján rögzítik, rendszerezik azokat. Ők az antikváriusnak nevezett szemlélet képviselői, akik többnyire önerőből és saját kútfőből táplálkozva, a közösség és a helyi vezetés elnéző és megértő közönye mellett végzik munkájukat, tulajdonképpen a közösség érdekében dolgoznak hobbi szinten, s kvázi a település vezetésének azt a feladatát vállalják magukra, ami ugyan az szmsz-ekben nincs lefektetve, mégis nélküle a helyi közélet szereplői úgy tűnnének el a köztudatból, mint egy szappanbuborék. A kontinuitás apró, de fontos láncszemei ők, a hagyomány és az emlékezet megkerülhetetlen szakelemei, akik nélkül minden bizonnyal máshogy funkcionálna és lenne értelmezhető a jelenkor, még akkor is, ha kezük nyoma csak mikroszinten beazonosítható. Jelenlétük és tevékenységük voltaképp nem hiányzik senkinek, azonban ha nem lennének, akkor előbb-utóbb ordítóvá válna a hiányuk, a közösség kontrollálatlan saját története nem szivárogna be a rendbe vágott hivatalos történelem sorai közé, a régészeti leletekről, a néprajzi, történeti vagy művészettörténeti tárgyakról, dokumentumokról lemállanának az emlékek, s a riasztóan csupasz múlt nem lenne más, mint egy megmagyarázott múzeumi darab.

Sipos Loránd hétköznapjaiban és a maihoz hasonló ünnepi pillanataiban is fontosnak tartja, hogy ezzel a különleges, antikváriusi szemlélettel viszonyuljon a város dolgaihoz, és cserébe azt szeretné, ha a bajaiak is így viszonyulnának hozzá és alkotásaihoz. Szeretné, ha a művészetet és a művészeket, az alkotó embert nem valamiféle bogaras különcnek vagy érthetetlen géniusznak gondolnák, hanem az élet hétköznapi pillanataiban velünk együtt élő, tőlünk semmiben sem különböző "mesterembereknek". Ez is egy mesterség (lehet jól vagy rosszul csinálni) csak éppen nem kalap, zongora vagy kenyér készül, hanem festmény: természetkép, urbánus tájkép, akt vagy csendélet. A különbség talán csak annyi, hogy ami rossz szokás a mindennapi életben, és ezért sokszor szégyellik, elfojtják, titkolják, a művészetben jogaihoz, lehetőséghez jut.

Mert "A tudomány és művészet hazája nem a lét, az 'esse', hanem a lehetőség, a 'posse', s ha a létben megnyilvánul, attól a lét lesz gazdagabb." (Weöres S.) Sipos Loránd alkotásaiban keresi ezt a lehetőséget, ezt a megnyilatkozást, a maga módján akar hatni, részt venni, beleszólni: de nem annak révén, hogy ábrázolja, kifejezi azt, ami van, hanem úgy, hogy a művészetet áttéve a lehetőségek szabad áramlásának területére, hozzáadja a valósághoz azt, ami hiányzik belőle. A lehetőség közegében mindenből minden lehet: a csonkaságból, töredezettségből, részlegességből is lehet teljesség, de legalábbis megszólalhat benne a teljesség utáni vágyakozás.

Az alkotó lét Loránd számára (mint minden alkotó ember számára) állandó küzdelmet jelent: a megoldás helyett az alkotás-folyamat állandó megújításának, ismételt átélésének a csak benne, és általa való létezésnek a vállalását. Ez a létforma egy ittfelejtett mesterember létformája, aki egy olyan korba álmodja magát, ahol a falakat gyönyörű képes kárpitokkal, saját portréjukkal, birtokukkal díszítették, az emberek míves ruhákban rótták az utcákat. De nem csak álmodja a változást, valóban tenni is akar érte. Ha sokszor mást nem is tehet, legalább tanácsot ad: Nézz képeket, képzőművézeti alkotásokat még akkor is, ha nem érted őket. Ne sokat, mindig csak néhányat. Mondanivalójukkal ha nem akarsz ne törődj, de lehetőleg figyelj az alkotó-lelkek belső zenéjére: a kép belső, igazi szépségére, testetlen táncára - csak így élheted át!

Loránd egyéniségét, hivatását alárendelte a jelen világnak. Nem önsorsát panaszolja, hanem a művészet, a képzőművész lehetőségeit kutatja a jelenben. Maga sorsa helyett a festészet sorsát kutatja. Az alkotóhelyzetet, az alkotásfolyamat mechanizmusait és a közönség, az emberek életében, a lakáskultúrában való szerepét szeretné újragondolni, újragondoltatni, szeretné rendbe tenni.

Mondanivalójának lényege, hogy ma, a világnak ezen a pontján, közel Európához, de még közelebb Kelet-Európához, a Balkánhoz igyekszik a látó embereket emberi lényük tágabb regiszterére ébreszteni, még létező ösztöneik, reflexeik működését beindítani. A művészi alkotó munkának nem tulajdonít prófétai szerepet. Eszköze a szemlélődés, mely szerint a festő nem vádol és nem lázad. Alapélménye az "itt és most"-hoz tartozás és a folyamatos bizonyítás kényszere. "Az ég alatt, a falu fölött / keress: az az én hazám." (Weöres) Persze nem csak a festő társadalmi szerepéről van külön véleménye, hanem a  műbéli szerepéről is: "Patak vagyok: kérdjem-e, hogy / habomat hova hordom?"

Sipos Lorándot, az alkotó embert, a mesterembert, a művészt egyszerre fűti az alkotás láza, a változtatás izgalma, és a megőrzés, a megmutatás óvatos szenvedélye. Aprólékos munkával gyűjtögeti, rögzíti a város és a vidék (Észak-Bácska) múltjának és jelenének emlékeit s képein gondosan "katalogizálja" azokat, talán hogy lokálpatrióta polgártársai a hétköznapi jövés-menés közben is jobban kiigazodjanak a város, a vidék, a jelenkor értékei, szépségei között (teszem azt egy csónak, egy híd, egy szobor vagy egy épület ne pusztán tereptárgy legyen a szemükben, hanem a térbeli tájékozódáson túl időbeli orientálódást is jelentsen, az anyagi valóságon túl a történet, az emlék is része legyen mindennapi életüknek, miközben tán nem is gondol arra, hogy milyen pótolhatatlan gesztust tesz a jövő felé.

Alkotásai persze nem azért nagyszerűek, mert igaz valójában mutatják be a világot, de nem is azért érdekesek, mert a valóságos látványtól néhol elrugaszkodva, a megszokott alapvetésekre is fittyet hányva párhuzamos valóságot teremtenek. Ennél azért jóval többről van szó. Ezek a képek a valós és a teremtett világ határán születnek, egy amolyan tiltott zónában, a két drótkerítés közötti sávban, ahol már nem érdemes komor képpel az élet dolgain sopánkodni, ugyanakkor viccelni sem illik. Így vannak felépítve. Szándékosan nem mondanám, hogy kitalálva, mert az feltételezne a megfontoltságon túl némi számítást is, de erről szó sincs, itt csak módszerek vannak, ösztön, meg igazság. No meg szépség.

Sipos Loránd minden alkotása kivetülés: egyszerre táplálkozik önmagából és belőlünk, nem rögzíti a látványt, hanem a látvány belső képzetét vetíti ki. A festmény nem rögzül, és az az igazság, hogy még csak nem is vetül, hanem a papíron folyamatosan alakul, fejlődik, érlelődik. Ezt pontosan úgy értem, hogy mintha valamennyi megfestett épület, építmény előtt állványok épülnének. Mintha a papíron nem csak a mű, de közben az épület is percről percre átalakulna.Talán a szem lát homályosan, vagy az érzelmek bizonytalansága (vagy az épített környezet rekonstrukciójának reménye) alakítja ilyen lebegővé, néhol kissé valószínűtlenné a formákat. A kép belül születik, belül dereng fel, emlékezve, összevonva az ismétlődő látványt. Képről képre, újra és újra a mindennapi látvány egyre erősebben rögzül. A tárgyak, a Szentháromság tér, a 19. századi kúriák, udvarok, udvarházak, folyosók, ajtók - bácskai hangulatok: kinyílik az éléskamra ajtaja, a polcokon üvegek, befőttek, madzagon lógó sonka és kolbász helyett azonban százados fák, szecessziós vaspadok, álmos délelőttök, friss eső, buja szőlőtövek, csendes délutánok sokat sejtető körvonalai.

 "Imádom a határozatlant, a törékeny hangokat és színeket.

Mindazt, ami remeg, hullámzik és borzong és csillog.

...A törékeny formák szellemiségét" (Albert Samain)

Azt a szellemiséget, azt a fényt, vagy inkább fénytörést, ami Sipos Loránd akvarelljeiből, a folt és vonalrengeteg sűrűjében megcsillan. Loránd legfrissebb képeinek sejtelmessége, finom, 21. századi poézise, rezdülékeny hangulatisága gyöngéden, de lehengerlően úszik be a tudatunkba. A mottónak szánt verssor ízlelgetését most meghagyom egyedül Önöknek. Nem illesztem Loránd alkotói világára, a ködbe vesző vagy a felszikrázó színekbe burkolt motívumokra. Inkább hagyom, hogy mindenki magába szívja a képek és az egyszerű szavak finom lehelletét.